Egy kedves brazil-kanadai szervező lány kísért át a moziba, aki előre szabadkozott, hogy aznap valahogy félházak vannak csak max. Na, gondoltam, a felsorolt sok előjel mellé még egy. A mozi egy teljesen plaza szerű multiplex, popcorn bolttal, 17 teremmel, több emelet magasan.
Átadtak egy másik csajnak, aki aggódva birkózott épp a „Rózsassín sajt” kiejtésével, neki kellett felvezetni a filmet. Egyeztettünk, megkönnyebbült hogy beszélek minden itteni nyelvet. Körbementem szaglászni, itt is poszter-meg cikktenger a falakon a fesztivál filmjeiből, elég sok ember mindenütt, katalógussal, tollakkal a kezükben, bújják a programot, rohannak egyik teremből a másikba. Ez eddig teljesen normális látvány, bárhol a világon így van. Hanem ezek öregek voltak. 4 elegáns, öreg nő. Egy idős házaspár, amerikai turisták néznek pontosan így ki Pesten. Magányos bácsika, Forrest Gump 30 év múlva, tuti defektes. Fiatalokat nem látok, sehol, se a büfében, se a folyosókon. Egyet se. Ez viszont (eddigi tapasztalataim szerint) rendkívüli. Odaérek a termemhez, a 16-oshoz. Hosszú sor a 15-ös és a 17-es előtt, az én ajtómnál 3 ember beszélget. Mivel felkészültem erre, nem ér csalódás, de azért nem örülök. A terembe lépve azonban eláll a lélegzetem: 140 fős terem, és teljesen tele van. Az első sor foghíjas, de később, az első 10 perc alatt megtelik az is. Se több, se kevesebb ember, mint amennyi elfér egy közepes méretű plaza moziteremben. Honnan jöttek? Mind bent ült már? Vagy egy átjáróból egy másik teremből? Vagy rosszul láttam a sorokat, és mindenki ide várt? Teljesen mindegy. Nagyot dobban a szívem, belül ujjongok. 7000 kilóméterre otthonról, teljesen névtelenül, egy több száz filmet bemutató eseményen. Amikor a Momentown-t alig bírtam megtölteni a saját ismerőseimmel meg a stábbal. A csaj büszkén mondja.: itt ül egy újságíró nő is ! Hogyan? Akkor ez mind civil? 140 nyugdíjas a városból? A többi teremben további 3000 ? Egész nap, reggeltől estig megtöltik a mozikat?
A hölgy bemutat két nyelven (ez itt szigorú előírás természetesen), majd átadja a szót. Minden mondatot először franciául, aztán angolul mondok: hogy ez valóban világpremier és a legeslegelső hivatalos vetítése a filmnek, hogy ma angol, holnap francia felirattal vetítik és hogy készséggel állok odakint rendelkezésre utána bárkinek bármilyen kérdésben, megjegyzésben. Tapasztalatból, nézőként is tudom, hogy rengeteget jelent egy alkotó jelenléte. Szinte ünneppé tesz egy vetítést, ráadásul nagyon bőkezű házigazdák, ez a minimum.
Na, elkezdődik, a kép picit homályos (nem elég kontrasztos) a hang meg nem teljesen tiszta (a basszus mintha túl lenne vezérelve), de nem vészes.
A film végén megszólal a taps (nem tudom, itt szokás-e, lehet hogy igen). Ígéretemhez híven kint várom a tömeget a folyósón, de semmilyen feszengés nincs bennem, végre nem rokonok és haverok, ez egy fesztivál kérem. Csomóan rámnéznek, majd mintha egy álomból ébredtek volna, „ah, c’est vous, l’acteur !!??”, egyesek össze se kötötték a bevezetőt mondó rendezőt a színésszel, megdöbbennek hogy itt látnak. Ilyenkor az ember nyilván a pozitív kritikákat hallja csak, mert nem jön oda fikázni valaki. Többen körbeállnak, szorongatják a kezem, teljesen abszurd, 5 csillogó szemű öreg nő, egy enyhén tini vígjátékos film után. Vicces, emberi, finom, ezek a kulcsszavak. Jön egy házaspár, a nő gratulál, a férfi paprikavörös fejjel mondja a feleségének: 17 filmet láttam, de ez az első, amit nem untam. Valakit kérdezek: hogy lehet hogy ennyien eljöttek, szerintük? Azt mondják, a címe miatt, „it’s catchy”. Angol és francia nyelvűek teljesen vegyesen, később körbeáll egy magyar kolónia is, vannak vagy hatan, velük már hosszabban beszélgetek, ajánlanak helyeket itt Montreálban, van két magyar templom például, meg magyar iskola.
Következik a holnap esti kilences vetítés. Te jó ég...mi van, ha arra fiatalok is jönnek???
